Big is beautiful?!

Régóta foglalkoztat a kérdés, hogy a férfiak milyen nőkhöz vonzódnak is valójában...

Sosem voltam modellalkat. Soha nem is leszek. Nem azért, mert nincs hozzá kitartásom (egyébként sem akarnék botsáska lenni), hanem mert nem olyan alkattal, csontozattal születtem. Ha megfeszülök sem lesz a nadrágméretem kisebb 40-esnél a csípőm szélessége miatt.

Nem mondom, hogy könnyű volt ezt elfogadnom, mert nem volt az. Lehet, hogy ez hülyén fog hangzani, de akkor éreztem először, hogy nem vagyok abnormális, mikor 4 éve kimentem Angliába egy hónapra nyaralni. Egyrészt simán tudtam a magasságomra nadrágot venni. Ez nálam utópisztikus csoda számba ment előtte. Mert ha valaki magasabb az átlagnál, az ott egy piaci szegmens, nem pedig elhanyagolt vásárlói réteg. Legnagyobbat akkor mosolyogtam, mikor észrevettem, hogy még hosszított kismamaruhákat is lehet náluk teljesen emberi áron kapni. Szerintem, ha én ilyen óhajjal mennék be egy itthoni kismamaboltba közölnék, hogy járjak 9 hónapig szoknyában, mert az milyen trendi.

Másrészt ott az én 14-es méretem a teljesen átlagos kategóriába tartozik. Nem, nem a konfekcióméret felső határa, mint itthon. Lehet most azzal jönni, hogy igen, mert az angol nők csúnyák és kövérek, de szerintem az igazság nem ebben keresendő. Sokkal inkább abban, hogy ott már rájöttek, hogy nem a 16 éves plázacicákból lehet megélni. Hogy mikor bemész egy boltba és kérsz, egy ne adj isten XL-es ruhát, ne nézzenek úgy rád, mint a véres rongyra. Igen, ott éreztem először, hogy én is olyan nő vagyok mint bárki más. Kicsit hosszabb lábakkal, de ugyanolyan.

Kicsit később rájöttem, hogy valaki a fél karját odaadná, hogy olyan hosszú lábai legyenek, mint az enyémek és hogy egy 40 kg-os nőnek sosem lesznek természetesen D kosaras mellei, mint nekem. Igen, én máshogy vagyok szép, mint Sarah Jessica Parker vagy Meg Ryan. A váltás valahol ott jött, mikor rájöttem, hogy semmi értelme, hogy valaki máshoz hasonlítgassam magam vagy hogy valaki más akarjak lenni, mint ami vagyok.

Elfogadtam magam olyannak, amilyen vagyok. Kicsit gömbölyű, hosszú lábú lánynak. Ez hatott. Nemcsak befelé, hanem kifelé is. Mostmár talán el tudom hinni, ha a párom felkelés után azt mondja, hogy milyen szép és szexi vagyok. De ehhez le kellet győznöm magamban azt a rengeteg gátot, amit szépen évek alatt felépített bennem a média. Hogy csak akkor lehetek szép, ha az északi széllel járok dolgozni és ha naponta egy salátát ropogtatok el összesen.

Nem hiszem, hogy ennek így kellene lennie és igazából ez csak rajtunk múlik. Csak rajtunk áll, hogy hagyjuk e magukat zsarolni és befolyásolni. Mondhatnám, hogy én már nem teszem, de ez nincs így. Mert akárhányszor itthon idulok ruhát vásárolni, megszégyenülten és megsemmisülten jövök haza. Tényleg így kell ennek lennie?

Az inspirációt és a képet is ez a poszt adta.