Szerettem?

Péntek hajnalban hazafelé sétálva feltettek nekem egy nagyon érdekes kérdést. Nem először.
Ha valakinek elmesélem, vagy elolvassa a történetem, ez szokott az első kérdés lenni.
Sokat gondolkoztam rajta. A válaszom: igen. És nem.
7 év hosszú idő. Ha nem szerettem volna, nem tudtam volna végéigcsinálni. Főleg a végét nem.
Az, hogy egyáltalán hogyan kezdődött a kapcsolatunk is egy érdekes történet. Mostmár tudom, hogy kár volt a csodára várni. Ha nincs kémia, nincs kémia. Akkor még nem tudtam.

Rabul ejtett, hogy valaki ennyire tud szeretni. Engem. Tele voltam komplexusokkal. Ő meg elfogadott olyannak amilyen voltam...nem akart megáltoztatni, mássá formálni. Csak ott akart lenni. Velem.
Telt múlt az idő. Megszerettem. Mint embert. Nem mint Férfit. De képtelen voltam elé állni és azt mondani, hogy Nem. Hogy vége. Minden este a karjában aludtam el. Hozzászoktam  és hiányzott, ha nem volt ott. Ha nem volt kivel kiskiflinek lenni.

Majd a nyakunkba szakadt minden. Először kiderült, hogy beteg. Nagyon beteg. Ekkor emlékszem, már nagyon szabadulni akartam. Arra gondoltam, majd megteszem, ha meggyógyult. Nem akartam magára hagyni. Fél évvel később meghalt az édesapja (az édesanyja már gyerekkorában elhunyt). Egyedül maradt. Csak én voltam neki és a családom. Padhelyzet.
Én meg egyre inkább börtönben éreztem magam. Vágytam arra, hogyha ránézek a páromra összeszoruljon a gyomrom. Hogy megremegjen a lábam. Hogy szimplán a nézésével beindítsa a hormonjaimat...Viszont, kezdtem egyre kevésbé Nőnek érezni magam. Azt hittem nem kellenék senkinek. A külvilágtól elenyésző visszajelzést kaptam. Más kérdés, így utólag, hogy én is teljesen bezárkóztam. Csoda lett volna, ha egyáltalán valaki próbálkozni mer.

Felköltöztünk Pestre. Ő egyre rosszabbul lett. Én egyre magányosabb voltam. Az utolsó két éven már inkább voltam az Anya mellette, mint egy pár. Egyre többet veszekedtünk. Össze voltunk zárva 26 nm-en. Ő azt akarta, hogy állandóan vele legyek és meg úgy éreztem, megfulladok. Mikor bementem a városba, hazugságokat találtam ki, hogy a barátnőimmel találkozom, csak hogy egy kicsit egyedül lehessek.
Aztán ahogy egyre betegebb lett, már nem csak akarta, hanem kellett is hogy állandóan vele legyek. Egyedül lebonyolítottam két költözést és egy lakásvásárlást. Berendeztem, intézkedtem, kipakoltam, lebonyolitottam mindent. Eközben ő félholtan feküdt a kórházban. Nem tudtam, hogy mikor reggel bemegyek hozzá, üres lesz-e az ágy vagy sem...Kétszer csináltam végig vele a csontvelő transzplantáció szörnyűségét. Mikor a másik be van zárva egy szobába, ahonnan nem jöhet ki 2-3 hónaig, néha fél évig. És te nem érhetsz, nem bújhatsz hozzá. Elválaszt egy üvegfal. Néha örökre. Az ellenségemnek sem kívánom azt az érzést, hogy ott van a másik. látod, hogy szenved, hogy szüksége lenne rád. De nem tehetsz semmit. Csak állsz ott és nézed. És reménykedsz. Néha már magad sem tudod, hogy miben. Hogy legyen minél hamarabb, gyorsabban vége...vagy hogy vele lehess még egy kicsit.

Az élet kegyetlen fintora, hogy akkor lett vége, mikor kezdett tényleg jó lenni. Megtanultuk egymást. Tudtam, hogy mit gondol. Ő tudta, hogy én mit...Elkaptam a kezét a lépcsőn, mert tudtam, hogy rá akar csapni a fenekemre. Reggel, ha jól volt, arra ébredtem, hogy főzi nekem a kávét, mert tudta, hogy mennyire szeretem. Néha arra ébredtem, hogy néz és mosolyog. Rajtam.

Mert azért szerettem. A magam furcsa módján, de szerettem... Kicsit olyan volt mintha a testvérem lenne. Vagy a legjobb barátom. De nem mint férfit. Viszont szeretnivaló, jó ember volt. Megérdemelte, hogy ne maradjon egyedül. Én pedig úgy érzem, jobb így, hogy reggelente tükörbe tudok nézni. Mert nekem ez fontos. Sokszor most is érzem, hogy itt van velem. És mosolyog. Rajtam. Mert azt nagyon tudott...és szeretni. Minden rossz tulajdonságom ellenére tényleg szeretett. Az utolsó pillanatig.

A bejegyzés trackback címe:

https://szaffy.blog.hu/api/trackback/id/tr27475236

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

szepi79 2008.05.18. 19:50:28

ugh. ez ütött. eddig csak kedveltelek a stílusodért, most már fel is nézek rád.

Panzer 2008.05.18. 21:51:48

Jo ember vagy, Szaffy - meg igy (kvazi) ismeretlenul is.
Es orulok, hogy (meg ha csak igy kvazi is :-) ), de ismerhetlek.

Udv Vilniusbol,
Panzer

tommboy_ 2008.05.18. 23:11:28

Szaffy, a mindenedet hallod e...
Döbbenet mennyi véletlen egybeesés...
Nem fogok tudni aludni a franc.

Rebelde 2008.05.19. 10:03:19

nem egyszerű ez....

angel79- a nemcsak majdnem imádnivaló :) 2008.05.19. 11:04:37

Örülök hogy megismertelek Szaffy, kevés ilyen jó ember van a világon!

szaffy, a boldog nyúl :) · http://vedofelszerelesek.hu/ 2008.05.19. 11:39:42

na most ez megint egy kicsit ugy jon le, mintha ontomjeneztem volna.
pedig nem ez volt a cel.:S

shopgirl · http://shopgirlmeans.blogspot.com/ 2008.05.19. 13:02:22

nem, nem úgy jön le. akinek meg igen, azzal nem kell foglalkozni. döbbenetes ez a "történet"
respect

szepi79 2008.05.19. 15:44:19

hát nekem nem öntömjénezés jött le. majd otthon újra átolvasom, hátha valamire nem figyeltem :)

Aki nem kommentel 2008.05.19. 16:11:49

Szia Zsófi,
Ilyenkor mindig elszomorodok... egyrészt a történeteden, másrészt amikor megtalálom a párhuzamokat a te és a saját "történetem" között.
Ilyenkor rádöbbenek, hogy az élet mennyire igazságtalan.

Rogers 2008.05.20. 12:05:20

Szeretted.

Kémia? Az tart hét évig?

Rubyred *.* acélbetét és macska projekt *.* 2008.05.21. 08:01:46

koszonom! most mar en is ertem, h mit erzek magamban. semmi sem egyszeru

Zoltán 2008.05.21. 10:40:05

And let today embrace
the past with remembrance
and the future with longing.
C.G
süti beállítások módosítása