Démonom

Megint hívott. Nem gondoltam, hogy képes lesz valaki azt elérni nálam, hogyha meglátom a nevét a kijelzőn, akkorára ugorjon a gyomrom mint egy borsószem.

Nem. Nem gyűlölöm. Csak mélységesen szomorúvá tesz. Eszembe jut, hogy mindaz, amiben én hiszek és képviselni szeretnék, azt ő semmibe veszi és átgázol rajta. A tiszteletet, a becsületet, a tisztességet, és igen, a barátságot.

A vicc az, hogy ez az ember engem meglopott. Pénzel is, de nem ez bánt a leginkább. Ellopta az emberek jóságába vetett hitem. Mindig abból indultam ki, hogy amilyen a mosdó, olyan a törülköző. Ha én becsületes vagyok, mások is azok lesznek velem. Igen, lehet röhögni, de én egy idealista liba voltam. Peti is az volt. A legjobb barátja szúrta hátba.

Nem az fáj, hogy nem fizett ki. Az elveszett, ellopott álmokat siratom. Dühöt érzek, hogy megint le kell ülnöm azzal az emberrel, aki megkérdőjelezte Péter végakaratát és semmi be nézett és néz engem. Előre kitervelt, eltervezett mindent. És nyert.

Csak remélni tudom, hogy az élet egyszer majd igazságot szolgáltat. Neki. Nekem már az elég, hogy megtaláltam azt az embert, aki mellett szeretnék megöregedni. Neki pedig talán éppen elég büntetés az élettől, hogy önmagán kívül képtelen bárkit is igazán szeretni.

Már csak azt sajnálom, hogy elrontottam ezzel egy szép estét.