9.11

Egy év. Már egy éve. Gyorsan elszaladt az idő. Kicsit furcsán gyorsan. Sokszor még mindig olyan, mintha tegnap történt volna. Hogy sípolnak a gépek. Esik a pulzusa. Nem maradhatunk tovább. Hogy este megcsörren a telefon. Hogy nincs tovább.

Aznap éjszaka vele álmodtam. Ott álltam az oltár előtt a templomban a fehér menyasszonyi ruhámban és vártam. Rá. Telnek a percek. Nem jön. Belül érzem, hogy baj van. Nagy baj. Megjelenik anyu és látom az arcán, hogy történt valami. Sír. Előttem összefolynak a képek. Elájulok. 

Peti soha nem ért oda a templomba. Út közben megállt a szíve. Akkor aznap este kicsit meghaltam én is. Annyira valóságos volt az álom, hogy azt hittem, hogy ha kinyitom a szemem a menyasszonyi ruhámat fogom megpillantani a takaró alatt.  Persze, nem így lett...de abban az ágyban azóta is képtelen vagyok aludni. Az álom pedig azóta is kísért. Néha néha visszatér.

Hiányzik. A mosolya. A nevetése. A hihetetlen optimizmusa és élni akarása. A büszkesége. A makacssága. A butasága. Hogy minden emberben a jót látta és kereste. Hogy nem hív fel naponta százszor, hogy nem kér számon és nem korlátoz be. Hogy nem kell kórházakban, várószobákban töltenem a napjaimat...

Peti megemlékezésén egy férfi azt mondta, hogy örül neki, hogy a hamvakat a tengerbe fogjuk szórni. Mert akárhányszor szivárvány, egy furcsa alakó felhő van az égen, esik az eső vagy Karácsonykor hullik a hó, felnéz majd és úgy fogja érezni, hogy Peti visszamosolyog rá.

Kicsit így érzek én is. Hogy néha lenéz rám és mosolyog. Mert mosolyog.

P.S.

4 éve Horvátországban nyaraltunk, akkor kaptam tőle egy nagyon szép fehér arany gyűrűt. Nem, nem eljegyzési gyűrűt. Csak egy gyűrűt. Mégis sokat jelentett nekem. Szinte soha nem vettem le. Még a halála után sem. Valahogy megnyugtatott. Úgy éreztem, hogyha rajtam van, ő is ott van velem.

Márciusban vettem le először. Májusban volt rajtam utoljára.  Azzal, hogy levettem, szerettem volna új fejezetet nyitni. Talán sikerült is...