Katasztrófa, vagyis én

Elmesélem nektek a tegnap estémet. Részletesen persze, hisz  csak úgy érdemes...

Reggel megbeszéltük Áronnal, hogy munka után hazajön és együtt kimegyünk Budaőrsre az Ikeába. Megvacsorázunk meg veszünk egy-két dolgot.

Délután rájöttem, hogy ezért felesleges Budaőrsig bumlizni, az őrsön lévő Ikea is tökéletesen megfelel erre a célra. Én hamarabb végzem és előtte legalább el tudok intézni pár dolgot az Árkádban. Csekket feladok, melltartót veszek, ilyesmi. Na ez volt az ideális elképzelés.

Addig, hogy én megérkeztem az Árkádba nem is volt semmi gond. Elintéztem mindent. Megörültem annak is, hogy végre a HM-ben is rájöttek, hogy a világban nem csak B kosaras melltartójú nők rohangálnak és lenne igény a szebb darabokra D kosárban is.

Ekkor már 19.30 körül járhatott. Rácsörgök Áronra. Hát még az irodában ül. Jó, akkor hagyjuk az egészet, végülis nem most akarunk 4 métres szekrénysort venni, 6 pohár pedig egy szatyorba is belefér. Elintézem egyedül, majd otthon találkozunk...

Szépen megvettem mindent. Papírtáskába bele. Esernyő kinyit. Irány a metró. Az aluljáróban vettem egy csokorka virágot egy idős nénitől, aki figyelmesztetett, hogy vigyazzak, mert sok most itt a zsebes, nehogy gond legyen. Na valahol itt, ennél a pontnál romlott el minden.

Felszálltam a metróra és valamit el kezdtem keresni a táskámban. Valami hiányérzetem volt. Nem találtam a irattárcámat. Nincsenek benne, csak az irataim. Se bankkartya, se penz. Csak az iratok. Közben megérkeztem a Blahára. Szakadó eső. Állok a buszmegállóban. Kattog az agyam. Hátha nem is hoztam magammal. Lehet, hogy a másik táskámban hagytam. Telefon elő. Áront felhív. Nem abban sincs. Király. Telefont letesz.

Na ebben a mennyei pillanatban szakadt atomjaira a papírtáska oldala, ami 20 perce ázott a szakadó esőben, mert az 5 percenként közlekedő 99-es busz 22 perce nem jött. Minden szépen, precizen kidőlt a csuromvizes aszfaltra. Reménykedtem benne, hogy az egyik törött pohárral szíven szúrom magam. Az olyan magasztos pillanat lett volna. Felemeltem a zacskót az aljánál fogva és magamhoz öleltem. Már nem csak a nadrágom lett csuromvizes, hanem a blézerem is. Ott álltam a szakadó esőben és a bőgés határán voltam, mikor megjött a busz. Felszálltam. Még le tudtam ülni. 10 perc zötyögés. Lekászálódás. Szépen megsemmisülten hazaballagás.

De, mint minden amerikai filmnél, itt sem maradhat el a happy end. Otthon várt a szeretett férfi, nagy ölelés az ajtóban, a meleg lakás, egy kupica pálinka, forró, frissen sült ropogós bagette. Nem tört el egy pohár sem. Az irattárcám pedig előkerült egy eldugott belső zsebből....Minden jó, ha a vége jó.

A tanulság pedig? Szakadó esőben nem veszünk papírtáskát, mert az minden gonoszság forrása.