Egyedül

Furcsa dolog az emberi agy. Most este jöttem rá, hogy Einsteinnek milyen kibaszottul igaza volt a relativitáselmélettel kapcsolatban.

Mert mindig hiányzik, ha nincs velem. Szeretném érezni az illatát, magamhoz szorítani, hozzásimulni a hasához vagy csak összekucorodni, mint két dinnye. Szinte olyan ez már, mint egy falat kenyér.

De minden nap tudom, hogy este megkapom a napi adagom és már nincs sok hátra. Nemsokára csörög a kulcs a zárban, csöngetnek és nyílik az ajtó. De mi van akkor, ha nem jön haza este, ha el kell utaznia? Kétszer kínzóbb minden külön töltött perc. Számolja az ember a napokat, órákat, perceket. Örökkévalóságnak tűnik, pedig csak két nap.

Ha egyedül van az ember, lassan, de hozzászokik. Meggyőzi magát, hogy kényelmesebb úgy, hogy nem kell senkihez alkalmazkodni, nem kell kompromisszumokat kötni, nem kell senkit kerülgetni, senkitől függeni. De belül tudja, hogy ez mind hazugság, hogy semmi másra nem vágyik, csak hogy valaki felforgassa azt a szépen felépített decens kis rendszerét.  Aztán egyszercsak jön valaki úgy, mint egy hurrikán, és végigsöpör az ember életén. És utána semmi másra nem vágyik, csak hogy meghallja, amint az a bizonyos kulcs megcsörren a zárban.

5 hónappal ezelőtt nem gondoltam, hogy lehet valakit ennyire szeretni. Nincs bennem se kérdőjel, se kétely. Tudom, hogy most azt gondolja, hogy semmi másra nem vágyom, mint egy csillogó gyűrűre a kezemen. Téved. Nem fogja elhinni, de így van. Mindaddig míg Azt látom a szemében, mikor belép az ajtón. Engem ezzel tesz a legboldogabb nővé a Földön. Nekem az többet ér bármilyen gyűrűnél.