Halottak napja

Soha nem voltam egy temetőbe járós fajta. Nem látom értelmét a sírok mellett üldögélni órák hosszatt. Mindig ez jut az eszembe, ami Gárdonyi Géza sírjára van írva az egri várban: "Csak a teste". Nem érzem annak az embernek a jelenlétét, mert az az ember, aki ott fekszik, az én emlékeimben nem egy sírhely.

Szerintem a Halottak napja ilyen értelemben nagyon hasonlít a Karácsonyhoz. Azokra, akiket elvesztettünk, nem csak egy nap kell megemlékezni és megtisztelni az emléküket, mint ahogy a szeretet ünnepe sem arról kellene hogy szóljon, hogy egy napig hű de nagyon szeretjük egymást. Szeretni és megemlélezni a mindennapokban kell. Nem leszünk attól jobb szülők, gyerekek, ha megvesszük a piacon található legnagyobb mécsest vagy karácsonyra egy fél vagyont költünk ajándékokra. Nem ez ami számít.

Ha egyszer meghalok, nem szeretnék temetést, se sírhelyet. Felettem ne mondjon egy vadidegen gyászbeszédet, aki sosem ismert, elképzelése sincs hogy milyen voltam. Ha valaki meg szeretne emlékezni rólam, tegye azt inkább egy baráti vacsorán, emlékeket mesélve, nem pátoszi messzeségből.  Nem akarok egy márványtömb alatt szétporladni sem, ami csak teher mindenkinek, mert gondozni, ápolni, látogatni kell.

Ha egyszer meghalok szórjatok valami szép helyen a tengerbe vagy egy folyóba. Mert akkor ha süt a nap, vagy van egy szép felhő, szivárvány az égen vagy sárgán ragyog a Hold, én jutok majd az eszetekbe. A saját arcommal, a mosolyommal, nem egy földkupac.

Mindezek ellenére gyönyörű szépek ilyenkor a temetők éjszaka, mikor már elcsendesedett a tömeg és nem ég csak az ezernyi gyertyaláng.