Mindannyian mások vagyunk

Kislány korom óta imádok olvasni. Elvarázsol a könyvek illata, tapintása, textúrája. A középiskolában mindig cipeltem magammal valami olvasnivalót, hogy kitöltsem az üres járatokat. Ha magányos vagy szomorú voltam, fogtam magam és felsétáltam Lizivel a mögöttünk lévő domb tetejére, leültem a fűbe és sötétedésig olvastam. Ilyenkor mindig, megmagyarázhatatlan módon, határtalanul szabadnak és boldognak éreztem magam. Kicsit olyan voltam, mint mikor a Büszkeség és balítélet című filmben kiáll Elisabeth a szikla szélére és gyönyörködik a tájban.

Lizi persze nem volt ilyen lelkes. Ő egy idő után megunta a dolgot. Olyankor mindig pillangókat, madarakat kergetett. Aztán, mikor már végleg betelt nála a pohár, odajött hozzám és elkezdte az orrával bökdösni a könyvet. Ilyenkor fogtuk magunkat és lebandukoltunk szépen lassan, nagyokat kergetőzve közben. De egyszer gonosz bosszút állt. Véletlenül kint hagytam a kertben a táskámat, benne a kedvenc Szabó Lőrinc verseskötetemmel. Megette. Vagyis inkább miszlikekre aprította.

Aztán jött Peti. Minden kis butaságával és szeretigényével. Ő nem hogy nem olvasott, de ijesztően alacsony volt minden kultúrával kapcsolatos műveltsége és igénye. Emlékszem, a legjobban akkor döbbentem meg, mikor valamire "elszavaltam" neki két sort a Himnuszból és láttam, hogy a leghalványabb fogalma sincs, hogy miből van. Mikor Horvátországban nyaraltuk 3 napig könyörögtem neki, hogy menjünk el a tőlünk fél órára lévő Rovinj-ba. Nem érdekelték a városok, a múzeumok. Annyi volt a fontos, hogy tengerpart legyen, ahol horgászhat és úszhat. Elmondani nem tudom hány napot bolyongtam Londonban egyedül, mert ő inkább otthon maradt és nézte a tévét. Színházba egyszer tudtam elvinni, az is egy musical volt. Aztán mikor rosszabbul lett, jött a tökéletes kifogás, hogy nem mehet emberek közé. Nem is akart menni. Nem érdekelték az ilyen jellegű dolgok. Lehetetlenség volt mellette olvasni is. Főleg mikor 25 m3-en lakik az ember egy csöppnyi garzonban és közben dübörögnek a fegyverek a számítógép hangszórójából.

Aztán, ahogy telt múlt az idő, leszoktam róla. Nem jártam könyvesboltokba, lejárt a könyvtári jegyem és valahogy hozzászoktam a dologhoz. Eljött az időszak is, hogy rengeteget voltunk kórházban, nagyon sokat voltam egyedül otthon esténként vagy órákat tömegközlekedtem a kórház és az albérletünk között. Mégsem ment. Hiába cipeltem magammal mindig valamit, nem tudtam rávenni magam. Annyira kiszívott a mindennapos küzdelem, a színházi előadás, amit minden nap eljátszottunk, hogy minden jó lesz, hogy nem volt már erőm rá. Ültem a Héven és bámultam magam elé. Ha őszinte akarok lenni magamhoz, valamilyen szinten mellébutultam én is. Feladtam magam.

Most pedig itt van Áron, aki mindennek a tökéletes ellentéte. Minden könyvet olvasott, amit én valaha szerettem volna. Nemhogy szereti a verseket, hanem a felét kívülről tudja. Szeret moziba, színházba, múzeumba járni. Esténként nem Bud Spencer filmeket akar nézni, hanem értelmes, hús vér emberekről szóló drámákat. Egy felől imádom ezért. Erre vágytam évek óta. És igen, itt jön a de...

De az a hét év nem múlik el nyomtalanul. Én nem olvastam azokat a könyveket amiket ő. Én nem láttam azokat a filmeket, amikből ő folyton idéz és mesél. Néha mikor beszélget az anyukájával és olyan könyvekre hivatkoznak, amikről én sose hallottam, olyan picinek érzem magam, mint egy mákszem. Vagy ami még rosszabb, ostobának és butának.

De más család, más szokások. Nekik az teljesen normális, hogy egy film után órákig beszélgetnek róla, megvitatják. Nálunk ez nem volt szokás. Ment mindenki a maga dolgára, az ember pedig lerendezte magában a gondolatait. Ehhez képest, most néz rám a nagy borostyán színű szemeivel és várja a véleményem. Engem meg ez a legtöbbször halálra rémít. Nem azért, mert nincs véleményem. Ellenkezőleg, nagyon is van. Csak van bennem egy gát, hogy mi van ha valami egetverő baromságot mondok, rám néz és abban a pillanatban kiszeret belőlem.

Igen, ez az igazi pitsa gondolkodás. Az agyammal persze tudom, hogy ez hülyeség. De közben a szívem bentről néha hangosabban sikítozik. Erről nem ő tehet és nincs is jogom hibáztatni érte, mert nem lenne fair.  Ez az én hülyeségem, magamnak kell megbirkóznom vele. Ezen a helyzeten csak én tudok változtatni, senki más. De azt sem akarom, hogy szégyenkeznie kelljen miattam.

Mindezek ellenére élvezem ezt az egészet. Jó, hogy végre van valaki, akivel ilyen dolgokról is lehet beszélni és meghallgatja a véleményem. Hogy nem kell egyedül színházba, kiállításra mennem. Azt, hogy ezentúl hangosan is ki kell mondanom, hogy mit gondolok Ady verseiről, nem bánom. Csak még szoknom kell.