Big is beautiful?! 2.

Az utóbbi napokban több posztot, cikket is olvastam azokkal a képekkel kapcsolatban amelyek a V magazinban jelentek meg és kicsit ducibb modellekkel csináltak egy divatanyagot.

Egy éve írtam egy posztot arról, hogy magas, kicsit duci lány létemre is mennyire jól érzem magam. Index címlap lett a posztból. Rögtön nekemestek, hogy ne akarjam már bemagyarázni magamnak, hogy jól nézek ki, mikor bizonyára el elhízott dagadt debella vagyok.

Soha nem láttak rólam egy fényképet sem. Nem tudták, hogy hány kg vagyok. Se azt hogy hány centi. 0 információ alapján itéltek. A legtöbben hihetetlenül alpárian és bántóan.

Továbbra sem értem az embereket. Ahogy megjelenik egy ilyen írás, rögtön megjelenik 2 típusú kommentelő horda.

Az egyik, aki vagy maga is duci vagy ezt a testalakot kedveli és elkezdi bíztatni az ilyen alkatú embereket, hogy próbálják meg elfogadni a testüket és legyenek boldogak azokkal az adottságokkal amikkel rendelkeznek. Ja és ő persze blokkolná.

A másik, aki fitness Norbi 2.0. Minden nőt csak teljesen tökéletesen és zsírtalanul tud elképzelni. Számára elfogadhatatlan és az igénytelenség jele, ha a nőn fölösleg van. Bármennyi, bárhol. Bizonyára ő maga Dávid szobor, vagy ha nem, hát tervezi. Holnap. Vagyis inkább hétfőn. De addig is kinyit egy sört és nézi a pornót.

A közép, mérsékelt véleménnyel rendelkező réteg minimális. Ez pedig szomorú. Miért? Mert az ilyen kommentelők, közhangulat miatt lesz tele a tv átalakítós, fogadd el magad műsorokkal. Hogy átlagos testtel rendelkező nők szégyenlik a testüket még a saját családjuk, férjük előtt is. Normáis ez? Nem hiszem.

Egyszerűen be kellene látni az embereknek, hogy léteznek fotoshop nők és normálisak. Melyik átlagos magyar nőnek van arra ideje, hogy a fél napját személyi trénerrel, kozmetikussal, fodrásszal töltse? Hogy egész nap csak répát és rukkolát egyen? Nagyon kevésnek. Egy egész nap dolgozó nő összeesne attól az étel mennyiségtől, amit ezek a nők esznek. Napi normális munkavégzés mellett ezt nem lehet elvárni senkitől. Minthogy azt sem, hogy szülés után 3 héttel már a kifutón rohangáljon egy szál bikiniben tökéletes alakkal.

Igenis kell, hogy szeressük a testünket. Akkor is ha vékony, akkor is ha gömbölyű. Ebbe a bőr, szövet, zsír és hámrétegbe vagyunk zárva egész életünkben. Nem lesz másik. Nem válthatjuk vissza. Hiába nézegetjük az álomnő fényképét, reggel nem fogunk a testében ébredni. Maradnak a ráncok, a narancsbőr, az úszógumi. De ettől leszünk emberek, nem plasztik próbababák.

Minden felesleges dekában benne van az életünk. A mosolygó, körülöttünk rohangáló gyerekeink. A boldogtalan, csokit majszoló éjszakák. A barátokkal közös borozások. A mieink. Akár szeretjük, akár gyűlöljük, akkor is hozzánk tartozik.

Nem hiszem, hogy az lenne a megoldás, ha a túlsúlyos emberek önértékelését és önbizalmát minden lehetséges alkalommal a porig romboljuk. Mert ha az emberre egyszer, kétszer, százszor azt mondják, hogy zsírdisznó egy idő után el is hiszi. Márpedig ha elhitte, úgy is fog viselkedni mint egy zsírdisznó. Többet eszik. Nem mer mozogni. Gátlásossá válik. Nem néz tükörbe. A takaró alatt öltözik át.

Tényleg ezt akarjuk? Nem kellene inkább befogni a szánkat? Vagy ha már kinyitjuk, miért nem lehet építő dolgokat javasolni, támogatni egymást?

Nem az igénytelenséget hirdetem. Igenis fontos a mozgás. Fontos az egészséges életmód, a finom, de nem hízlaló ételek. De nem az a megoldás, hogy állandó jojó diétákba hajszoljuk az elkeseredett, teljesen torz énképpel rendelkező, testüket szégyenlő nőket. El kellene jutni arra a szintre agyban, hogy mikor a Margitszigetre lemegy futni egy duci ember, ne megbámuljuk és finnyogjunk, hanem inkább mosolyogjunk rá...