Ellopott emlékek

Megint elvesztettem egy bizonyos aspektusból a szüzességem. Szórakozóhelyről sem lopták még el kompletten az egész táskámat. Ma éjszaka ez is megesett.

Kint beszélgettem a Parázsban a bárpultnál, míg a táskám bent csücsült a belső teremben az asztalnál. "Szerencsémre" az pénztárcám nálam volt, így csak a két telefonom, a filofaxom, az összes iratom és a személyes vicikvacakjaim voltak a táskában. Ja és a komplett kulcstartóm, rajta két ház és egy bolt összes kulcsaival...

Vicces, hogy miket sajnálok a legjobban. Pl nem a telefont, hanem a fényképeket, a rengeteg telefonszámot a sim-kártyán, amit most hónapokig gyűjtögethetek, a filolaxom hülységeit, bejegyzéseit, névjegykártyáit, kidekorált telefonkönyvét, amit már sosem látok viszont. A Verustól kapott dániás tollat, amit úgy szerettem.

Egy női táska, maga a Nő.  Ezt egy férfi sosem fogja igazán megérteni. Igen, tudom, hogy szentimentális hülyeség, de én tárgy centrikus vagyok. Úton hazafelé azon töprengtem, hogy mi lesz ha feltörték a lakást. A vicces, hogy nem a laptop, a monitor vagy a tv miatt aggódtam, hanem teljesen nyugodt voltam, mert pont a nagymamám aranygyűrűje volt rajtam. Mert az pótolhatatlan. Egy monitort bármikor lehet venni. Nagymama gyűrűjét nem.

A lakást végülis nem törték fel. Holnap kicseréljük az összes zárat és letiltom a telefonkártyákat. Jövő héten beballagok az okmányirodába és újra megcsináltatom az irataimat. Majd egyszer megint lesz egy filofaxom, meg csillivilli kulcstartóm. Az amit egy időre elvesztettem, a biztonságérzetem. Nem először loptak el tőlem értéket, sajnos valószínű nem is utoljára, de ezt az érzést nem akarom megszokni.

A mi a konklúzió? Marylin Monroe mondott egyszer valami olyasmit, hogy olyan dolog elvesztéséért nem szabad sírni, ami nem tud sírni érted. Hát én is ezt próbálom most mondogatni magamban.