Hazudni jó?

Az emberek hazudnak. Minden nap, minden órájában. Másoknak. Önmagunknak.

Néha csak apróságokat, hogy de szép az új frizurád, nem is nagy a feneked és persze, hogy felhívlak, ha megyünk a többiekkel vacsorázni. Néha igazi nagy hazugságokat, hogy a barátok rúzsozták össze az ingem, a parfümöt egy kislány fújta rám egy boltban, hogy nem kártyáztam el megint a fizetésem. Hogy szeretlek és nem csak megdugni akarlak kötöttségek nélül. Dehogy csaltalak meg, sose néznék más nőre. Túl vagyok az exen, nincs semmi gond.

Mégis legtöbbször magunknak hazudunk. Hogy minden rendben van. Hogy meg fog változni. Hogy ez csak egy átmeneti állapot. Felvesszük a szemellenzőt és várjuk a csodát. De a csoda nem jön, mert a csodának jó igy.

Hogy miért tesszük ezt? Időt nyer az ember. Magával szemben. Erőt, hogy legyen ereje szembe nézni a valósággal. De amig várakozik és hitegeti magát, több sebet kap, mint kellene. Ezért újabb hazugságok tömkelegét zúdítja magára.

Mi szokott a varázs mondat lenni? A jóker kártya, ha nem tudja az ember, hogy mit akar? "Adok neki még egy esélyt." Utána meg még egyet és még egyet. Még egy hónapot, várok a nyár végéig, az év végéig. Telnek a hetek, a hónapok, az évek és az ember maga is tudja, hogy hazugságban él. Hogy nem boldog, nem erre vágyott, hogy nem működik, nem ezt az embert kereste. Aztán egyszer csak felnéz és rádöbben, hogy elment felette az élet.

Mit tehet ilyenkor egy barát? Van olyan recept, ami nem okoz fájdalmat, mégis észhez tériti a másikat? Van joga elvenni az embernek a reményt? Mi van akkor, ha csak az élteti? Ha az ember a másik barátjának érzi magát, jogunk van erőszakkal kirángatni az álomvilágából és megpróbálni felnyitni a szemét?

Az én szememben a legnagyobb bűn a némaság. Csak ülni és nézni, hogy a másik a vesztébe rohan. Képtelen vagyok csendben asszisztálni az ilyen dolgokhoz.  De nem akarok megmondó emberré sem válni, aki igazságot oszt és elvárja, hogy mindenki kövesse, mint zsidók Mózest. Álszentség azt gondolni, hogy mindig a mi választásunk, gondolkodásunk a helyes és követendő. Nem tudhatjuk, hogy a másik tetteit mi vezérli.

Próbáltam mindig is őszintén élni. Magammal és másokkal szemben is. Soha nem mondtam, hogy szeretlek, ha nem éreztem úgy. Soha nem akartam megbántani senkit. De egyszer kénytelen voltam sokáig hazudni. Évekig. Én voltam a darabban a szerető kedves, aki elhiszi, hogy nem lesz semmi baj és hogy meg fog gyúgyulni. Tudtam, hogy nem. A végén tudta már ő is. Mégsem tudtam azt mondani neki, hogy nincs jövő. Nem tudtam elvenni tőle a reményt. Tudtam, hogy csak az tartja életben.