Fáradság, tavaszi fáradság

Az utóbbi egy két napban hihetetlenül nyenyere voltam. Kedvetlen és útálatos. Ami mindennél rosszabb, megint elkezdtem csúnyán beszélni. Nálam ez mindig időszakos, nem tart sokáig, de olyankor kiáll a kapanyél a számból. Igyekszem visszafogni magam és odafigyelni, hogy kinek mit mondok, de ez akkor sem túl nőies.

Viszont az egyik fashion blogon találtam valmit, ami mosolyt csalt az arcomra. Deák Tominak hívják az illetőt és olyan esküvői fotókat csinál, amilyenre én mindig is vágytam. A hideg futkározik a hátamon, amint meglátom a barátoknál, ismerősöknél az iwiwre felrakott ugyanazokat a tucatképeket. Nem szertnék nagy extrémitásokat az esküvőnkön, nem hiszem, hogy ez lenne a lényeg. De ezek a képek tényleg emberiek, kedvesek és átadják az események hangulatát. Márpedig annak a fotósnak, akinek engem kell majd fényképeznie a nagy napon, fel kell kötnie a nadrágot. Emlékeztek a Jóbarátokban Chandlerre, mikor elmentek a fényképészhez?

Na ez én vagyok női kiadásban.

Mindig vonzott a fotózás, de valahogy sosem kerültem közel hozzá. Rossz gépeink voltak, vagy nekem nem volt tehetségem hozzá. Mikor kislány voltam, összespóroltam a pénzem egy 500 Ft-os gépre. Hát olyan is volt a hatásfoka. Nem volt rajta talán még vaku sem. De bezzeg én azt hittem, hogy ezzel fogok Pulicer díjas képeket kattingatni. Egyik rosszabb lett, mint a másik. Akkor határoztam el, hogy egyszer, ha majd nagy leszek, veszek egy olyen gépet, amin minenfélét lehet tekergetni meg állítgatni és lehet szép, igazán hangulatos képeket csinálni, nem csak olyan ülünk a tortánál és mosolygunk fajtákat.